Szeptemberben rendezték meg az idei országúti európa bajnokságot Franciaországban. A fővárosig repülővel mentünk (hajnali kelés, kómás becsekkolás), ahol az odáig kikocsikázó Valter Tibor és Benkó László vettek fel minket. Ezután egy 5 órás autóút várt ránk. Délután négyre elfoglaltuk a szállásunkat, beköszöntünk a már ott lévő magyar országútisoknak (ők előbb jöttek az időfutam verseny miatt, amin mi nem vettünk részt montisként) majd kimentünk egy átmozgató edzésre. Egy apartmanban volt foglalva a szobánk és csak a reggeli volt benne az árban, így néha gondok is voltak az étkezéssel. Kicsit megdöbbentő volt, hogy egy ilyen színtű versenyen azon kell aggódnunk, hogy rendes ebédet kapjuk és ne csak egy zacskó rizst – mint arra példa is volt sajnos. Másnap megnéztük a pálya útvonalát. A montisoknak kedvezett a pálya, sok emelkedő és sprintelős rész volt benne. Kicsit talán túl is hajtottam magam azon az edzésen, másnapra enyhe izomlázam lett és nem is ment jól az átmozgató edzés, ezért az Artrin kenőcsöt használtam. Másnap a versenyre top formában voltak a lábaim tőle :-) Mi, ifi lányok délelőtt rajtoltunk, így két országútis lány és én – korai reggeli után – kimentünk a pályához. Mivel ez nem a fő szakágam és az egész szezont végigversenyeztem, nem izgultam a verseny miatt, de azért voltak elvárásaim magammal szemben. A pódiumfotózás, bemelegítés és bringamérés után már el is jött a rajt ideje. Elrajtoltunk és meg is kezdődött a "lószparádé". 5 kör volt a teljes táv és még csak az első elejénél tartottunk, mikor előttem egy spanyol lány elesett. Sajnos elkerülhetetlen volt, hogy én is bukjak. Szerencsére se a kerékpáromnak se nekem nem lett komolyabb bajom. Két másik versenyzővel próbáltunk felmenni a mezőnyre, de úgy láttam ők nem nagyon törik magukat, hogy felérjünk. Végül melegelégeltem és egy teljes kört vezettem nekik mire felértünk. Rottyon voltam. Mindent kiadtam magamból, közben szinte hallottam magamban, ahogy Apu épp szid, hogy minek kellett nekem végig elől mennem. Egyre rosszabbul lettem, éreztem, hogy lesavazódok, eléhezem és kezdek szédülni. A harmadik kör végén elhánytam magam. Számítottam rá, tudtam mit bír a testem és meglepődtem volna ha ezt még igen. Első nemzetközi versenyem volt, így nem volt szívem kiállni, még egy fél kört mentem és végül a negyedik kör felénél hagytam abba a versenyzést. Azonnal behívtak az elsősegélysátorba. Ott gondolkoztam el, hogy ezt a versenyt mennyire elrontottam és mennyit kell még fejlődnöm ehhez a szakághoz. Végülis el kell kezdeni valahol, hálás vagyok, hogy ide is kijutottam, és biztos vagyok benne, hogy jövőre több országútis felkészüléssel és tapasztalattal helyt tudok majd állni. 

Bukovácz Kata